Don't let me go - 13. rész

Sziasztok!

Nem számolom, hány évezrede nem írtam, de az a lényeg, hogy most itt vagyok! Egész listát írhatnék arról, mit is kellene nektek megköszönnöm, de azzal nem szeretném húzni az időtöket! Remélem mindenki örül, hogy itt a 13. rész! Én ezzel szeretném megköszönni a rengeteg oldalmegjelenítést, a 35 (!!!!!!) rendszeres olvasót, és a rengeteg támogatást! Megújult a kinézet, és kikerült egy szavazódoboz is. Remélem mindenki meg van elégedve vele!

I still love you, Lily

U.i.: Nézzétek az X-faktort, és szurkoljatok a ByTheWay-nek! ;)

-Na, ide figyelj Louis William Tomlinson, bizonyítanom kell.. Bizonyítanom kell neked, de.. De már nehezen megy, minden dolgot megmutattam már neked amit megmutathattam. Szeretlek. Lehet mondtam már, viszont ezt nem lehet elégszer elmondani. Egy valamit mondani szeretnék még: Az x-faktor óta vonzol engem. Testileg, lelkileg. Ha a közeledben voltam egyszerűen leírhatatlan érzés fogott el.. Aztán a vonzalom erősebb lett, és.. És te még mindig nem engem szerettél. Eleanort szeretted, én pedig olyat tettem, amire nem vagyok büszke. Azt hiszem ennél jobban már nem tudom kifejezni mit érzek. Csak.. Csak nézd! –lehajolok, és megszabadítom magam a zoknimtól. Egyből előtűnik a jól látható, már-már teljesen fehér heg. Nem nézem önpusztításom nyomait, inkább a velem szemben állóra vezetem a tekintetemet. Louis arcán mérhetetlen megdöbbenést vélek felfedezni, ami némiképp jól esik. Tudom, hogy soha nem gondolta volna rólam, hogy idáig folyamodok.

Néma csendben állunk nagyon sokáig. Csak a lélegzésünk hangja tölti be a teret, semmi mást nem hallok. Nem néz a szemembe, csak a lábamat, és a csempét bámulja, de nem tudott megszólalni. Talán egy fél óra is eltelik, mire rám emeli kék szemeit, amikben könnyek csillognak. Lassan folynak le az arcán, majd az álláról lepottyanva földet érnek a hideg kövön. Nagyot nyelek, hogy én visszafogjam magam, de nekem is kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkából, és megállíthatatlanul végigfolyik az egész arcomon. A mellkasom összeszorul, és bágydtan meredek előre. Alsó ajkamat beszívva nyúlok érte, és a pólójánál fogva húzom magamhoz. Fejét a mellkasomnak dűti, és így szipog tovább.

-Én csak...sajnálom ezt az egészet.- mondja halk, rekedt hangon, ami miatt összefacsarodik a szívem. Kezemet hajába vezetem, és játszadozni kezdek barna tincseivel. Ha tudná, hogy én is mennyire! Sokkal egyszerűbb lenne csak egyszerű barátként tekinteni rá, de sajnos nekem ez már réges-régen nem megy.

-Louis, egy dolgot szeretnék kérdezni tőled.- tolom el magamtól és tekintetébe fúrom sajátomat.- Akarsz te engem igazán, vagy csak játszadozol?- meghökken kérdésemet hallva, és elereszti a kezemet, amit eddig szorongatott. Összeráncolt szemöldökkel néz rám, majd megszólal. Talán megszakadt a varázslatos pillanat, ami életem legjobbja lehetett volna.

-Szerinted lefeküdtem volna veled, ha nem akarnálak? -hangomban ott rejlik a szomorú mosoly, ami lágyan fut körbe könny áztatta arcomon.

-Azt hittem, azért bújtál velem ágyba, mert le akarsz rázni.- Hiszen ő mondta miután lefeküdtünk, hogy nem kell eljátszanom, hogy szerelmes vagyok, mert már megkaptam amit akartam.

-Te nem érzed? Nem érzed, hogy én is bolondulok érted?- néz mélyen a szemeimbe. Sóhajtok egyet, és leülök a kanapéra, de őt is húzom magammal.

-Már nem tudom, mit érzek. Csak egy biztos, hogy szeretlek.- mondom, miközben átkarolom a derekát, és közelebb húzom magamhoz abban reménykedve, hogy jobban érezhetem tipikus Louis illatát. 

-Én...én is szeretlek.- suttogja olyan halkan, hogyha nem mellette ülnék, talán meg sem hallanám.

-Akkor, most rendben vagyunk? Legalább egy órát kibírunk veszekedés nélkül?- nézek rá vigyorogva, mire ő csak szégyenlősen elmosolyodik, és játékosan eltol magától.- Naaaa, és puszit nem kapok?- hajolok hozzá közelebb, de ő csak hátrál, egészen a kanapé végéig, ahonnan, már nincs tovább.

Érte nyúlok, aztán visszahúzom magamhoz. Kuncogva bújik az ingem legmélyére, de karjaimmal tartom, így biztosítom neki, és magamnak is a támaszt. Sokáig maradunk még így, aztán már csak az egyenletes szuszogását hallgatom. Milyen megnyugtató is vele aludni! Nyomok egy utolsó puszit a homlokára, aztán lágyan fogva testét elviszem a szobámig, leteszem az ágyamra, aztán mellé fekszem. Beszívom a kellemes Louis illatot, amit a párnám pár perc múlva teljesen fel is vesz. Mosollyal az arcomon hajtom álomra a fejem, és egy olyan fiúval magam mellett, akit nagyon szeretek, az életemnél is jobban.

Reggel Louis káromkodására kelek. Nehezen, de összeszedem magam, felveszek valami laza göncöt, aztán nekiindulok a konyhának, ahonnan a hangokat hallom. Mosolygásra késztet a látvány, ami fogad. Lou pattog a konyhában, és próbál valami ehető kaját készíteni, ami nem mindig sikerül, az igazat megvallva; soha. Megállok a bárpult előtt, és azt várom, hogy megforduljon, és megijedjen, de olyannyira bele van merülve a munkába, hogy tudomást sem vesz rólam. Így hát lassan megkerülöm a pultot, és mögé lépek, kezeimet derekára csúsztatom. Érzem, ahogy ugrik egy picit, és gyorsabban veszi a levegőt, de aztán valamennyire csillapul, amikor a fülébe suttogva megkérdezem, hogy mit csinál. Felém fordul és mosolyogva az ölelésembe temetkezik.

-Neked akartam reggelit csinálni, de...- hiába nem mondja, mindketten tudjuk, hogy nem tud főzni, és kettőnk közül inkább nekem kellett volna ilyesmi kedvességgel próbálkoznom.

-Bőven elég lett volna az is, ha rendelsz reggelit.- nézek vigyorogva rá, mire ő csak a vállamba fúrja a fejét.

-Olyan szemét vagy..- folytatná, de félbeszakítom.

-De te így imádsz, igaz?- kérdem kuncogva, mire csak megrázza a fejét, és ellépve tőlem megpróbálja a lehetetlent; reménnyel telve reggelit akar készíteni.

Néhány percig vigyorogva nézem, hogyan ügyetlenkedik, aztán megfogom a karját, és magamhoz húzom. Nem ellenkezik, szerintem már ő is régen feladta. Átmegyünk a nappaliba, és leülünk a kanapéra. A hajammal játszik, amíg rendelek magunknak valami ehető kaját, aztán rövid időn belül már meg is tömjük a hasunkat. Mosolyogva, és jóllakottan fordulok felé.

-Ez azért meg sem közelíti az égett rántottádat..- komoly akarok maradni, de sértődött arcától egyből jobb kedvem lesz, és vigyorogva nyomok egy bocsánat-puszit az arcára. Ölbe tett kézzel nézi végig, ahogy szerencsétlenkedek egy sort a koszos edényekkel, majd vigyorogva feláll, és segít nekem. Én csak játékosan megrázom a fejem, majd követem a konyhába, ahol mindent betesz a mosogatóba. Miután mindent elpakolunk hozzám bújik, és már majdnem megcsókolna, amikor megcsörren a telefonom. Szitkozódva nyúlok be zsebembe, és veszem elő a rezgő, telefonomat, amiből egy Taylor Swift dal üvölt. Ha ha ha. Nagyon vicces. Imádom, ha a fiúk elveszik a telefonomat, és egy csomó hülyeséget töltenek le, vagy épp átállítgatnak mindent. A név ellenőrzése, és a zöld ikon lenyomása után a fülemhez emelem a készüléket.

-Igeeeeeeen, Paul?- Louis csak hümmög egyet, aztán besétál a szobájába. Tudja, ha Paul hív, akkor általában menni kell. Én is elindulok a saját szobámba, és megkeresem az órámat, amit reggel elfelejtettem felvenni.

-Láttad már a mai újságot? Nem szeretem, ha nyilvánosan szerelmeskedtek!- felkacagok, mert Paul szájából nagyon fura hallani a szerelmes szót.- Ez nem vicces!- korhol, de érezni a hangjában, hogy nem gondolja komolyan.

-Oké, oké! Na, de miért hívtál? Mi lesz ma a programunk?- érdeklődöm, miközben megpróbálom a vállammal tartani a telefonomat, hogy fel tudjam tenni az órámat.

-Ma csak egy kisebb, zárt körű koncertetek lesz, és most fogunk elmenni a helyszínre, mindjárt ott vagyok, úgyhogy legyetek készen!- mondja, aztán köszönés nélkül megszakítja a hívást.

Kisétálok a szobámból, és bekopogok Louishoz, aki egyből meg is jelenik, és saját telefonját a zsebébe csúsztatva elindul az ajtó felé. Vele tartok, és miközben átsétálunk a fiúkhoz megfogom a kezét, mire ő csak elpirul. Mosolyogva kopogunk a szomszédokhoz, ahonnan csak a nagy nevetés hangját hallani ki. Zayn nyit ajtót.

-Was happenin'?- vigyorog, de aztán meglátja a kezünket, és füttyent egyet, amire természetesen Niall és Liam is ugrik. Mindhárman tátott szájjal merednek ránk, de én csak mosolyogva Louisra nézek, aki megint fülig pirul. Nehezen felocsúdik mindenki a nagy csodálkozásból, és beengednek minket. Kínos csendben, a kanapén ülve várjuk Pault, aki nemsokára meg is érkezik.

-Fiúk- néz rám és Louisra- nem foghatjátok egymás kezét, amíg bemegyünk az épületbe, mert rengeteg rajongó van ott. Nem szeretnénk botrányt, remélem megértitek!- mindketten bólintunk, aztán egy lelkesítő taps után felállunk és lesétálunk a kisbuszhoz, ami minket vár.

Fél óra autóút után megérkezünk az óriási épület elé, ahol körülbelül ezer rajongó sorakozik. Meghökkenve szállunk ki a kocsiból, és bármennyire is igyekszünk befelé, még így is megpillantok legalább 30 (!!!) Larry Stylinson feliratú táblát, és legalább húszan szegezik nekem a kérdést, miszerint én és Louis tényleg randiztunk-e.

Egy pillanatra szinte minden elcsendesedik, és én mélyen a gondolataimba merülök. A sajtó csak egy képet közölt, amin együtt sétálunk, és máris rengeteg lány sír, vagy éppen meg van őrülve, mert mi melegek vagyunk. Talán tényleg nem gondoltam bele abba, hogy mekkora őrület lesz körülöttünk. Nem gondoltam bele, hogy át akarom-e ezt élni, vagy hogy akarom-e, hogy Louis ennyi mindenen átmenjen, és ennyi mindent kiálljon értem. A szerelmünkért.